Az élet nagy kérdései

Hallottam egy legendát egy falusi emberről

„Ő a legbölcsebb a világon, nincs kétség efelől”

Elindultam hát, hogy feltegyem a kérdéseket

Az élet nagy kérdéseit, a legnehezebbeket

A faluba érve egy asszony jó tanácsot adott

Menjek a kovácshoz, a bölcs mindig is ott lakott

Azonban ha odaérek, a bölcset ne említsem

Tegyem fel a kérdéseket, és menjek is el innen

A műhelynél viszont csak a kovácsot találtam

Beszéltünk egy darabig, de én a bölcset vártam

Végül már nem bírtam, és megkérdeztem:

„Jó volt beszélni, de a bölcset hol lelem?”             

Ő rám nézett, és értetlenül azt felelte

„Nem tudok emberről, ki igazán bölcs lenne

Különben meg a bölcs ember szégyellheti magát

Osztja az észt másoknak, míg otthon éhezik a család”

„Ahelyett, hogy dolgozna, és boldogan élne

Azt hiszi, hogy számít is valamit az ő véleménye

Fecseg össze-vissza, és elégedettség ül a képén

De ő is oda jut, mint mindenki más a legvégén”

„Bölcs dolgokat mondasz, tán mégis te lennél

Az ember, aki válaszol, és bölcseket beszél?”

„Ne sértegess a házamban, én bölcs nem vagyok

De ha kérdésed van, hát tedd fel, és én válaszolok”

„Rendben, az első kérdés, kérdezem is rögtön:

Mi az élet értelme, mi végre vagyunk a földön?”

„Mondd hát nem figyelsz te rám, hiszen már mondtam:

Az élet értelme az, hogy neked valami dolgod van”

„Cselekedni kell csak, és megtenni, mit meg lehet

Az állat is teszi dolgát, és nem kérdez hülyeségeket

Az élet arra való, hogy megvalósítsunk valamit

Én kovács vagyok, te nem tudom, miért vagy itt”

„Tehát az álmok kergetése, ez volna az élet?

Véghezvinni mindazt, mit szívemben remélek?”

„Így is mondhatod, de én szebben mondtam

Halljuk, még hány ilyen kérdésed van?”

„Legyen a második kérdés, egy nagyon kényes

Kaptam már rá választ, de egyik sem volt fényes

Adj nekem most tudást, valami bölcsességet

Válaszolj hát nekem, miért szép az élet?”

„Az élet azért szép, bár ezt te úgyse hiszed

Mert te is benne élsz, s neked is van ilyened

Az ember irigy: ha másnak van, neki is kell

Az élettel sincs ez másképp, hidd nekem el”

„És mi a helyzet azokkal, akik azt mondják

Az életet nem szeretik, sőt egyenesen utálják?

Kérdezz csak meg száz embert, a fele így felel:

Gyűlölöm, hogy élni kell, a pokolba az egésszel!”

„Az élet olyan, mint egy káros szenvedély”

Mutatott az öreg a megrágott szivarjára

„Ha kérdezik, azt mondod: Utálom, leszokok

De ha elveszik tőled, rémülten kapsz utána”

„Tehát az élet szép, akkor is, ha tagadjuk

Akkor is, ha szidjuk, és az ellenkezőjét hazudjuk

Elfogadom ezt most, de még valamit tudnom kell

Mi a helyzet a halállal? Miért megyünk oda el?”

„Hogy te miért mész, azt én nem tudhatom

Én azért megyek, mert itt megöl az unalom

A jóból is megárt a sok, az életből is elég

A túl sok fény is bántja az ember szemét”

„Az élet is olyan, egy ideig-óráig elmegy

De a Jóisten érezte, sok lenne az embernek

Örökké csak élni, és folyton cselekedni

Mikor jutott időd utoljára pihenni?”

„Ez volna a válasz az életre és halálra?

Üljek ölbe tett kézzel a végre várva?”

„Hogy te mit teszel, az engem nem érdekel

Én most dolgozom, mert nekem dolgozni kell”

Így felelt a nagy bölcs a kérdésekre

Én elindultam kifelé kissé csüggedve

De amint az ajtóhoz értem, ő még megszólított

És ekkor végre valami nagyon bölcset mondott

„Nézd, én csak egy egyszerű kovács vagyok

Bennem nem nőnek nagy és bölcs gondolatok

Én csak azt mondom, élj, amíg lehet

És felejtsd el az ilyen buta kérdéseket.”